Najó.. tökikéim!

Itten van az emberek által Karácsonynak nevezett zabálóskorszak.

Borosék felállítottak az íróasztalon egy szörnyen izgalmas kis fát, telepakolták mindenféle érdekes szétszednivaló fényes, világító, és ízes cuccal, alápakoltak borzalmasan ingergazdagon csomagolt rejtélyeket, (ajándéknak hívják)  de a közelébe sem engednek. Nem is értem!   

Borosék egy hétig nem mozdulnak otthonról, hanem zabálnak és alszanak. Amit ők pihenésnek neveznek. Ja, meg szarnak. Boros viszi még vécére (a kis fülkébe a lyukas ülőkével)  is a könyvet, amit a DÉNES fiától kapott. Valami Bob Dylan. Egy olyan gitáros pasi, mint a Boros, csak ő többre vitte az emberek között. (hehe!)

Most megírom nektek, hogy szoktam én pihenni a Borossal.

Előszőr a Boros ráközelit arcüregileg a szintemre, merthogy a kalitkát borító fedő alatt kifeszített rúd által képzett legfelső ágon ücsörgök nagyokat rikoltozva, aminek a jelentése, hogy "miafaszvanmárbazze!".

Erre ez a hülye médiapótlék mikrofonböfögönc belekérdezi a csőröm magasságába, hogy "NA, KIJÖSSZ?".

A hülyéje!  Hát miért pulzálok már vagy százhúsz perce a kalit délkeleti sarkában?

Erre elkezd mattatni, ami engem halálosan felidegesit, mert hozzányúl a territóriumomhoz. Meg is fenyegetem csőrileg, de annyira, hogy csak úgy remegnek a ponthegesztett kis acélrudacskák a kalitomon. Erre ő morog magában, hogy miafaszért csipem meg az őt felszabadító kezet.

Végre kinyilik a tetőcsomagtartó, még befenyegetek a keze felé, amikor a keresztrudat beigazitja, majd mint egy élsportoló alsó madárfogásból átbillenek a peremen, hogy teljesen szemtől-szembe kerüljünk.

Bámul rám, és azt mondja nagyon szuggesztiven, hogy PRUTYI.

Kicsit várok. Erre nyomatékosan mégegyszer azt mondja, hogy PRUTYI.

Ha közönség van, akkor tuti hogy nem reagálok, ha nincs időm vele lacafacázni, akkor nyomatok neki egy fröccsös, gyorsan zuhanósat, aztán gyönyörködök az arcán a gyönyörben, ahogy a felgyorsult emészték belecsapódik a kalit alján kisimitott reklámújságon, talán pont a fénymásolók környékén.

Ilyenkor olyan büszke magára, mintha ő szart volna, mintha legalábbis ő csinálta volna a Nagycirkuszban a trapéz tetején tapsolva őrjöngő embertömegek szeme láttára. Tuti, hogy leszarná magát. Nade félre az ábrándokkal!

Nézem a képét, aztán jön a szokásos szárnybemelegítés, kis guggolórajt-mímelés, majd elrugaszkodás, rikoltás, csapkodás, röppentyű a galérián fent meg lent, aztán a szekrény tetején, aztán előszoba, illetőleg jó látási viszonyok között a konyha. Ott a Vali boglya haja, amiben jólesik szambázni egy sort, majd megforgatni a csőrömet, és tüsszenteni.

Ezután Lali beleroskad a bőrfoteljébe, ami háttal áll az ablaknak, és aminek a fejtámláját gondosan betakarta undoritó kékpöttyös madárszarelhárító vászonnal. Ott landolok. Néha kicsit megcsúszok, hogy leessen a vászon. Ilyenkor káromkodva, nyögve felszedi, és visszatűri alám.

Aztán előveszi az újságját, és megfogja bal kézzel. Erre én átrebbenek a bal vállára, végigsasszézok a bal karján, mígnem megérkezem az újsághoz. Tátom a csőröm, hogy nekilássak a csipkézésnek, erre a vén fasz szadista vandál áthelyezi a computeres újságot a jobb kezébe.

Najó, nem veszítem türelmememt, visszamászok a bal karján, megkerülöm a nyakát, kicsit belekapok a fülébe, mintegy véletlenszerűen, erre kurvanyázik egy rövidet, futólag megigazitom a szemüvegszárát, és komótosan lesasszézok a jobb karján.

Tátom a csőröm, hogy megkezdjem a Computer World csipkézését, erre ő messzebb tartja az újságot. Erre én visszasasszézok a nyakába, felpattanok a sapkájára, és a megfelelő pillanatban elrugaszkodom, hogy szépen leereszkedjek az újság a peremére.

Erre elegánsan kibillenti alólam az újságot, amitől én sűrű csapkodásba kezdek, és csalódott kurjongatással elhúzok a konyha felé, ahol bosszúból három titkos helyen szarok egyet.

Miután kifújtam magam, visszaérkezek, és abban a reményben, hogy megkopott az ébersége, megint learaszolok a jobb karján a magazin felé. Megismétlődik az előző eset. Bal váll, jobb, váll, sapka, billentés, de most nem megyek messzire, csak a tiffani lámpa tetejére. Ott egy darabog elvagyok, a körmöm a kis lyukakba mélyesztem, és csőrikémmel megkísérlem a forrasztást fellazítani, hogy kiszerelhessek egy párat a szép szines üvegcsékből. Erre ez a hülye felém csap a nyakába rakott barna frottirral.

Sértetten felrikoltok, négy szárnycsapás méteres magasságban, az előszoba kalaptartójának elemeit kezdem szálkásra tépdesni. Érzékelem, hogy Lali vérnyomása már megmozdult, ezért amint felkászálódik a bőrkaroszszékből, átrebbenek a fonott kosárra, és annak bontását folytatom. Ez nem idegesíti, mert erről már lemondott. Vagy tán eredetileg is nekem szánta.

Lali visszahever a kanapéra, és amikor már nem nagyon mozog, a hasára ereszkedek, és megigazitom a tréningfelsőjén a H2O feliratot. Erre felemeli a karját, erre szakszerűen kikapcsolom a karóráját. Már nincs nyitva a szeme. Itt az ideje tollászkodni, szépítkezni. Szuszog. Felsétálok a szájáig, és megnézem óvatosan, milyen az állaga. Se nem kemény, se nem puha. Elforditja a fejét. Felröppenek a sapkájára. Lenézek a simlin. Megfogom azt az izét, ami neki a csőr helyén van. Kettő lyuk van, ezért valami középen, olyan pillér-féle. Azt is megfogom. Nem szorítom meg, mert észrevettem, hogy arra ideges. Mindjárt másképp szuszog. Aha! Az embereknél igy lehet a szuszogást beállítani! Már tudom is a helyes meghatározást: Ez az orrlyuk közepe. 

Most pedig előkerült a szőlőm, a karácsonyi szőlőm, repülök a lakomba, ott nem zavar senki!

Csasztok, most ne zavarjatok!